A kalocsai hímzés

A kalocsai hímzés történeti útja

A kalocsai hímzések fejlődési menete az 1860-as évektől kezdődően nyomon követhető. Ekkortájt nyílt egy előnyomda Kalocsán; népszerűvé vált a lyukhímzés, melyet ütőfák segítségével előnyomtak. Ezzel a technikával készítették a vidéki parasztasszonyok a városi lakosság számára a lakás hagyományos ruhaféléit (alsólepedő, vánkushéj). A hímzett díszítések csak valamivel később jelentek meg a viseleti darabokon (pl. ingváll). Az ún. íróasszonyok kék vagy lila festékbe mártott tollal a kalocsai mintákat rögtönözve előírták az anyagra. Ők a korabeli asztalosok feleségei vagy lányai közül kerültek ki; a kékre festett bútorokat virágmotívumokkal díszítették, így kellő tapasztalatra tettek szert a népművészeti motívumok rajzolásának terén. A pingálással (bútorok és szobabelsők díszítése virágmintákkal) gyakran összefonódott a hímzés története is és kölcsönösen hatottak egymásra.
A 19. század végére a hímzés egyre kedveltebbé vált, megjelentek új stílusjegyek és technikák is: a lyukvarrás helyett például a betöltött hímzés kezdett általánosan elterjedni, ezzel párhuzamosan pedig a száröltés (virágok szárainak, indáinak kivarrásához) és a huroköltés (szegélyek varrásához) is megjelent. Ekkoriban még gyári vászonfélékre, gyolcsra és kisebb részben takácsszőttesre hímeztek.
Kalocsa művészkedő parasztságának régi díszítéseit az egyszerűség jellemezte. Motívumai, a virágok, levelek és indák arányosak, díszítményei nem zsúfoltak, színei kezdetben egyszerűek. Az ókalocsai hímzéseket az egyszínű, tiszta fehér motívumok jellemezték, melyekkel használati tárgyaikat, vagy a bérhímzésben varrt textíliákat (ágynemű, asztalterítő, stb.) díszítették. Saját ruháikon előfordultak a fekete, kék-fekete és kék-vörös hímzőfonallal varrt minták is, ám a színek igazi megjelenése a nagyatádi cérnagyár 1912-es megnyitásához köthető. Ekkortól ugyanis könnyen beszerezhetővé váltak a színtartó fonalak (ez előtt főleg kifakult zöld színek jellemezték a régi színes hímzéseket).
A századfordulón megjelent az íróasszonyok második nemzedéke, akik már kevésbé ragaszkodtak a lyukvarrás technikájához. Népesebb táboruk és szabad kreativitásuk hatalmas lökést adott a térség népművészetének. Az 1930-as évektől szinte tobzódtak a színek a kalocsai hímzéseken és a parasztlányok öltözetén. A lányok, asszonyok szerették a szépet és törődtek öltözetükkel. Nyári időszakban hímzett ingvállban, kötényben és főkötőben mentek dolgozni. A színek és minták gazdagodásával egyre több használati tárgyat kezdtek kihímezni az asszonyok: ágyneműket, ágytakarókat, terítőket, törölközőket, kendőket, függönyöket, főkötőt, ingvállakat (férfi inget is), kabátokat, papucsokat és zsebkendőket is. A kalocsai hímzések készítésekor felhasznált jellemző öltéstechnikák a varrógép megjelenésével kibővültek: angol madeira, bekötés / pókozás, borsólyuk, gépöltés / tűzőöltés, huroköltés (felületkitöltésre is), laposöltés, lyukhímzés, riseliőzés, slingelés (singlölés) és a száröltés (szárvarrás).

A második világháború alatt az egyre nehezülő élet háttérbe szorította a népművészetet, drasztikusan lecsökkent a hímzések iránti kereslet. Gazdasági életünk újjáépülésével, az idegenforgalom beindulásával azonban ismét fellendült, s ezt az időszakot a nagy színfoltos viselet és leginkább a finom technikát kívánó fehér és színes rostás hímzés jellemzi.

A termelési viszonyokban bekövetkezett mélyreható változások befolyásolták a parasztság életmódját, a színes hímzésű népviselet lassan háttérbe szorult, bár az idősebb asszonyok még ma is ragaszkodnak régi viseletükhöz. Parasztságunk díszítőművészete az új környezethez alkalmazkodva keresgeti a helyet magának (terítők, díszpárnák, kalocsai viseletű babák, stb.) – s az új életformát alakító fiatalok ruhadarabjain (ingváll) is meg-megjelennek a kalocsai díszítések.

A kalocsai Sárköz

Kalocsai Sárköznek az Ordas-Kecel-Szeremle háromszögbe eső mély fekvésű, árvízjárta tájat nevezi a magyar néprajztudomány. A “kalocsai” jelző megkülönböztető szerepű, segítségével határoljuk el a Duna-balparti területet a szomszédos dunántúli, Tolna megyei Sárköztől.

A kalocsai Sárköz területén a XVIII. századi újratelepítések óta többféle magyarság és többféle nemzetiség él együtt. Ásatások bizonyítják, hogy a II-III. században már lakott hely volt. A XVIII. század elején valószínűleg 300, a század végén több, mint 7000 ember élt Kalocsán.

A legkiemelkedőbb helyre, a város északi szélére települtek az érsekség lakóházai és intézményei. A főtér barokk képe a XVIII. században alakult ki a székesegyház, az érseki palota, a nagyszeminárium, a jószágkormányzóság és a kanonoki házak felépültével.

A kalocsai főegyházmegyét első királyunk, Szent István alapította, püspöke Asztrik, aki mint pápai legátus jött Istvánhoz, s általa küldte a pápa a magyar egyház szervezetének engedélyét és a királyi koronát is. Ő építette az első kalocsai székesegyházat. A második a XIII. században, Csák Ugrin érseksége idején épült, majd 1602-ben leégett. A mai székesegyház ennek romjait felhasználva 1735-1754-ig épült, Mayerhoffer András építész munkájaként.